Vetítőgép

Érdekes emberi jelenség az, amikor fel nem vállalt belső tartalmakat egyszerűen kivetítünk a világra, majd úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Tegyük fel, hogy gyűlölök egy embercsoportot, vagy valakit. Ugyanakkor a saját magamról alkotott képem teljesen békés, szerető, aki képtelen a gyűlöletre, mert gyűlölködni bűn, rossz dolog. Ezért, amikor gyűlöletet érzek valaki iránt, keresem, hogy kitől származhat. Tőlem nem. Akkor biztos Isten. Vagy a Törvény. Vagy a Közerkölcs. De nem én! Én szeretek mindenkit, nekem tulajdonképpen mindegy, hogy ki mit csinál… Csak hát az a fránya Isten/Törvény/Közerkölcs ne volna, erről én nem tehetek, ugyanakkor, mivel felnézek rájuk és hűséges vagyok hozzájuk, előmozdítom az ügyet, melyet képviselnek. Közben észre sem veszem a helyzet mások számára nyilvánvaló csapdáit. Első csapda: becsapom magam, mert nem ismerem valós állapotomat. Második csapda: átverem magam, mert olyan dolgokat fogok keresni a világban, istenben vagy az erkölcsben, ami nincs is ott. Harmadik csapda: mivel már totál homályban vagyok, olyan isteneket és erkölcsöt fogok képviselni a legtüzesebb hévvel, amelynek egyetlen létező alapja a saját undorom és ellenérzésem. És ha mások nem fognak ennek megfelelni, akkor már teljes joggal vehetem személyes sértődésnek.